Október 23. Munkaszüneti nap. A TV-ben a mosópor és a hüvelygomba reklámok között ünnepi műsorok előzetesei. A médiát is elárasztja 56. Az ember azt gondolná, nincsenek túl sokan, akik ne tudnák, mi is történt 1956. október 23-án. Vagy mégis?
Október 23-án este gondoltam, kimegyek a haverjaimmal egy kicsit beszélgetni, sörözni. Mikor kiértem, egy teljesen új ember ült a társaságban az asztalnál, aki mint kiderült az egyik haverom rokona és Pesten főiskolás. Mikor megérkeztem, épp a csajos-füves sztorijait mesélte, hogy a haverjaival eljárkálnak bulizni és általános- vagy középiskolás lányokat szednek fel. Meg, hogy ő rájött, hogy Pesten a legdrágább a fű mert ott 5000 Forint/gramm és épp ezért Szegedről fogja fölhordani, mert itt csak 2000 Forint. Ezeket a sztorikat hallgatva gratulálni akartam neki, és nyújtottam a kezem. Ez a gesztus nem talált viszonzásra, így inkább visszahúzódtam és hallgattam tovább. Mesélte még az ilyen kaliberű sztorijait, mikor az egyik srác feltett egy – mint később kiderült – elég nehéz kérdést. Megkérdezte, hogy tudjuk-e, mi történt október 23-án. Gyorsan jöttek is a válaszok. Az egyik ötlet a költészet napja volt. A másik, a KOMMUNIKÁCIÓS HÁBORÚ!
Síri csend. Mindenki elhiszi, amit az előbb hallott. Látom, senkinek nem bántja a fülét.
Egyszer csak a társaság főiskolás tagja megszólal – Szabadságharc!
Megnyugszom. Látom, van, aki még tudja, mi is történt 56-ban. Ezek után kíváncsiságból megkérdeztem, hogy mi történt Október 6-án. Sajnos erre még ilyen frappáns megoldások sem érkeztek, mint „kommunikációs háború”. Odafordultam az elméletileg nagyobb tudással rendelkező főiskolás felé. A válasz azonban nem az volt, mint amire számítottam. Amolyan „leszarom” hangnemben kikérte magának: „honnan tudjam?”
Megkérdeztem, hogy hallottak-e már ilyenről, hogy Aradi vértanúk? A felsőoktatás jeles képviselője a fejéhez kapott, és úgy látszik, csak pillanatnyi tudathasadása volt. Megnyugszom. Egyszer csak odafordul hozzám. Megkérdezi, hogy ez most, hogy jött ide, mikor ők épp a huszadik századról beszélgettek. Elnézést kérek tőle, hogy ilyen illetlen módon mertem megkérdezni egy dátumot, amit úgy érzek, minden magyarnak tudnia kéne, akár az őskorról beszél éppen, akár az ufók földfoglalásáról! De rájöttem, hogy ez csak szerintem van így, és elkeseredetten néztem az asztalt, ami értelmesebb társaságnak tűnt, mint a körülöttem ülők. A következő pillanatban a mellettem ülő lány, akiről eddig nem is tudtam, hogy egy közgazdasági zseni, felhozza a gazdasági válság témát. Azt találta felfoghatatlannak, hogy ezt a válságot, amiben most mi épp benne vagyunk, az unokáink a történelem óra keretein belül fogják tanulni. (Persze még ő sem tudja, hogy miről van szó).
Kedves főiskolás barátom az előbb hallott feltevést is teljesen máshogy látta. Szerinte ez nem egy igazi válság, mert ilyen minden évben van. Semmi komoly, hisz’ ő nem érez belőle semmit. Nem bírtam tovább, hogy meg ne szólaljak. Megkérdeztem tőle, hogy minden évben 286 Forintért veszi-e az Eurót, és megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy az, hogy ő ebből nem érez semmit az nem azért van, merthogy nincs válság, hanem azért mert ő még nem számít keresőnek és nincsenek kölcsönei, és attól még a szülei igen is érzik, vagy meg fogják érezni. Az mindegy, szerinte tavaly is volt ilyen, sőt minden évben van. Ennél a mondatnál már fogtam a fejem, de megpróbáltam higgadt maradni. Feltételezem, hogy rajta kívül nem emlékszik ilyenre senki, hisz mindenütt arról van szó, hogy rekord értékűre csökkent a Forint, meg hogy senki nem vesz semmit, az olaj ára zuhan, üzemek, gyárak zárnak be, vagy a munkásokat küldik kényszerszabadságra, bankok jelentenek csődöt, emberek százai, akár ezrei pedig az utcára kerülnek. De elnézést tudatlanságomért ó bölcs főiskolai képzésben résztvevő barátom!
A rangidős úgy érezte, hogy lekezelő stílusban oktatom ki, pedig kivagyok én ő hozzá képest, hisz ő Pesten főiskolás, én pedig csak egy falusi paraszt vagyok! Ekkor majdnem egy fülessel is gazdagabb lettem, így az éves rutinos válság idején. Nem kötekszem tovább - gondoltam magamban – és inkább elmentem sétálni a másik „paraszt” haverommal, aki az események forgatagában szintén nagyon jókat nevetett. Visszaértünk, leültünk az asztalhoz és próbáltam Kedvenc főiskolás barátom további tényfeltárásait elengedni a fülem mellett. Sajnos ez nem jött össze! A következő mondatok ütötték meg a fülemet: „Szerintem én politikus leszek! A Gyurcsány is ki lett rúgva a középiskolából azt’ mégis hol van?! Lopott az minden honnan, a KISZ-ből is. Csak pénz kell ide semmi más!”
Erre a kijelentésére a társaság két „pártra” szakadt és önfeledten vitatkozni kezdtek a hazai politikai életről. Kívülállóként figyeltük a barátommal azt, hogy mi van akkor, ha az emberek, akiket igazából nem is érdekel a téma, csak szerintük menő, töredék információkat kombinálva hangoztatják az igazukat. Mivel már nem bírtam tovább, hogy olyanok „folynak” bele a politikába, akik még a legfontosabb magyar események nagy részét sem ismerik, maximum a Karácsonyt (amikor ajándékot kapnak, de merem feltételezni, hogy nem tudják, mit ünneplünk) meg a Szilvesztert (amikor a sárga föld alá tudják magukat inni, nem mintha erre kéne külön alkalom). Tehát eljöttem, pedig biztos, hogy még sok ehhez hasonló tartalmas gondolatot osztottak meg egymással
Szerintem az iskolákban nem ártana, ha valamilyen formában beszámolnának a tanárok, akár a diákok valamilyen interaktív módon a hét, akár a nap eseményeiről. Így elkerülhető lenne az, hogy a fiatalok teljesen tudatlanul, csak úgy legyenek. Bár kérdéses, hogy a tanárok tudnak-e pártatlanul politizálni. Mert az sem tesz jót, ha csak egyoldalú információkat kapnak, de ha megnézzük az újságok, a televízióadók is mind valamelyik oldalhoz, párthoz kötődnek. Biztos, hogy a tanári karban is vannak eltérő beállítottságú emberek, épp úgy, mint a média világában. De így, hogy a fiatalabb generációknak senki sem közvetít érthetően a politikai- és gazdasági életről, csak azt érik el, hogy amikor a nebuló szavazó állampolgárrá válik, és netán elmegy szavazni, amolyan tippmixes módon, vagy bejön vagy nem, kiválaszt valamit. Így elképzelhető, hogyha azt is be lehetne ikszelni, hogy „nem tudom, de igazából le is szarom” vagy azt, hogy „mindenki monnyon le” elég sokan erre a kettőre szavaznának. Egy kezemen meg bírom számolni, hogy a környezetemben, a barátaim közül hányan tudják, mi is történik a világban, vagy csak hazánkban. Ha már a családokon belüli kommunikáció - aminek egyik feladata az lenne, hogy a körülöttünk zajló dolgokat megbeszéljék, ösztönözni a gyereket, és megértetni vele, hogy igenis számít, mit gondol, mit tesz - hiányzik, akkor legalább az iskolákban, ahol kötelező ott lennünk, legyen meg ez a párbeszéd.
