Kevés dühítőbb dolog van a bürokráciánál. Persze kétfelé lehet osztani a hivatalnokokat. Az egyik fajta kitalálja azokat a szabályokat, amiktől egy átlagember idővel megtörik, és inkább kifekszik a vonat elé. A másik fajta aki betartja a szabályokat. Ő különleges alkatrésze a nagy hivatali gépezetnek, pár év praktizálás után egyre könnyebben megy neki az emberek térdre kényszerítése. Akármilyen ügy elintézésénél, amikor csak egy kis jóindulatra lenne szükség, pókerarccal képes jogszabályokat idézni, és ha egy komplexebb kérdéssel két percnél tovább rabolnád az idejét, hát elteszi a kis fiókjába a maradék emberi érzését, úgy küld el jobb esetben csak egy másik ablakhoz, rosszabb esetben egy másik hivatalba.
Olvasni durva történeteket meghurcolt emberekről, de szerencsére engem most egy light hivatal nyúlványával hozott össze a sors. Sajnos úgy alakult, hogy egy lesérült rokonom helyett nekem kellett felvennem egy ajánlott postai kézbesítményt. Mit is képzeltem. Se nem vagyunk egy címre bejelentve, se nem vagyunk egyenes ági rokonok. Ha ágakkal kéne meghatározni akkor egy kicsit srén lefelé helyezkedek el tőle. A távolság jelenleg 200 km, én a fővárosban, ide érkezett neki egy értesítő. Mivel október elején egy baleset következtében a jobb kezét vállig be kellett gipszelni, kicsit bajos lett volna utazgatnia, sebaj, majd én. Mégegyszer, mit is képzeltem.
Első utam a postára. Bemutatom az értesítőt, felkészülve a várható kérdésekre megkerülve közelítem meg a témát. "Tudom, hogy nem én vagyok a címzett, de..." Az hölgy egy pillanatra lefagy a váratlan cseltől, ám nem hagyja magát, visszaakaszt. Végül annyiban maradunk, hogy én átfáradok egy másik ablakhoz és kérek egy meghatalmazási formanyomtatványt. Ez eddig teljesen rendben is van, azt leszámítva, hogy kettőnk aláírását (mint meghatalmazó és meghatalmazott) egy postai alkalmazott szeme láttára kell véghezvinnünk. Kikerülhetetlennek látszik a rokonom utaztatása, ám ekkor beugrik, hogy az értesítőn az is szerepel, hogy melyik nap próbálják meg újra kézbesíteni. Nincs más dolgom hátra, mint várni a postást, és átvenni a levelet. Mit is képzeltem.
A postás megérkezett, de rafinált fajta ez. Személyit kér, úgyhogy lebukom, és hiába magyarázkodom, ő baromi megértő és készséges, de nem szeretne az állásával játszani, mert ez simán kiderül, ha leellenőrzik. Pedig csak 2 másodpercre kellett volna becsuknia a szemét. Ő is ad egy meghatalmazást, ám ő kiegészíti, hogy ha kórházban van az illető, akkor a kórházi orvos pecsétje is jó a lap alján. Szóval az orvos üti a postai dolgozót. Tehát ott tartunk, hogy Dr. Kovács Géza dönthet úgy, hogy átvehetem a leveleket, Kis József postai alkalmazott dönthet úgy, hogy átveszem a leveleket, csak én, mint rokon nem. A meghatalmazást kitöltöm, feladom postán, (haha) csak le kell pecsételtetni. Kórházban nem feküdt, ezért a háziorvos ad ki igazolást, hogy nem képes jelen pillanatban írni.
-Jónapot kívánok, a kollégája önhöz küldött ezekkel a papírokkal, hogy tud segíteni.
[elveszi a papírokat, megolvassa]
- Itt az igazoláson az áll, hogy nem tud írni, mégis alá van írva.
- Igen, hát bal kézzel, mert ott van, hogy muszáj aláírnia.
- De ez a kettő pont ellentétben van, így nem jó. Különben is, el kéne olvasni a papír hátulján a leírást, ott van minden, hogy mit kellett volna tenni.
- Elnézést, de én bíztam a kollégái útmutatásában, amit ők tanácsoltak, az mind itt van.
[...]
Hosszasan folytattuk a beszélgetést, elmondta a pontos jogszabályt, hogy mikor változtatták, és hogy azért, hogy ne vehesse fel akárki akárki nyugdíját. Ő közben elővett egy tollat és elkezdte összefirkálni a lapot, karikázott, aláhúzott, nyilazott, plusz kifejezésekkel gazdagította a nyomtatványt, hogy milyen adatot hova kell írni. Viszont majdnem szívrohamot kapott, mikor ki akartam satírozni egy szót. Azt nem lehet, csak egyszer áthúzva, és becsillagozva, hogy *nem. Külön helyet rajzolt a két tanúnak, akiket fel kellett volna tüntetnem. (eddig csak a meghatalmazóról, a meghatalmazottról, és a postai dolgozóról volt szó) Megynyugtatott, hogy ő most bezár, mert 3 óra van, de 7 óráig még visszamehetek, hogy ha találok két tanút, akik lehetőleg mindkettőnket ismernek, akkor működhet a dolog, és átvehetem a küldeményt. Néhány nap múlva pedig kapok egy rendes igazolást, amivel majd a jövőben felvehetem az ilyen leveleket. A biztonság kedvéért megkérdeztem a nevét, hogy tudjak kire hivatkozni. "Albertné". Köszönöm. Hazamentem. Tanúkat úgy szereztem, hogy két, itt meg nem nevezett személy adatait ráírtam a papírra és aláírtam. Az egész papír úgy nézett ki, hogy ha én ilyet kapok, akkor max kitörlöm vele a seggem, teli hieroglifákkal, jelekkel, itt-ott szöveggel. Harmadszorra is elmentem a postába. Újra Morci ablakához álltam. Nem volt kedvesebb, mint máskor, inkább kérdőre volnt, hogy mi ez, amit a kezében tart. "Tudja, az előbb ön a másik ablakhoz küldött, és ott a hölgy, Albertné mondta, hogy mit írjak rá a papírra, és azt mondta úgy jó lesz." Már készültem a szöges korbácsra, de helyette jött a megdöbbenés: "Ja, ha ő mondta, akkor jó". És szó nélkül megkaptam a leveleket.
Jogszabályok, hivatali eljárások, postai dolgozó jelenléte, kórházi orvos pecsétje, lófaszt! Elég, ha Albertné azt mondja.
